Sziasztok. A nevem Csorba Zoltán, másnéven az osztály csendes, hallgatag jó tanulója. Nincsen sok barátom, de nem is baj. Sokszor a kevesebb több vagy hogy szokták mondani. A történet amit most elmesélek, visszanyúlik legalább 10 évre.
Minden az alsó tagozaton töltött utolsó napomon kezdődött, mikor szembesültem azzal, hogy a nyár végére már egy régi arcot sem fogok az új osztályomban látni, leszámítva egy-kettőt. A nyár hamar elszállt és nem sok emlékem maradt meg. Izgatottan vártam vajon mit tartogat számomra az élet. Rengeteget izgultam, hogy ne a C osztályba kerüljek, mivel a pletykák híreiből kiindulva, az osztályfőnökük egy izomnövelővel felfújt 30 év körüli férfi, aki a fiatal lányok alsó felét nézegeti a tanári szobába menet. Erre nem voltam vevő. Szerencsére egy ismerősöm a titkárságon dolgozott és elintézte, hogy a D osztályba kerüljek és nem bántam meg. Vagy mégis?
Az első nap, ünneplőben rohangáló diákok, fegyelmet kívánó tanárok és az elődeink képeinek bámulása az aulában. Elárulom, én a harmadik eset voltam, de nem csak én tettem ugyanezt. Két perc múlva színre lépett a mai napig nevezett legjobb barátom, Maja. Odalépett és velem együtt nézegette az elballagott diákok fotóit.
- Szia. Melyik osztályba fogsz járni?
- Szia. Először is Maja vagyok. Másodszorra a D-be.
- Az jó. Ó, a nevem Zoltán, hívj csak Zolinak. - válaszoltam megszeppenve
Ezután belépett Maja egyik volt osztálytársa, a csillagos ötös tanuló, aki mindenből kiveszi a részét, remekül tanul és rengeteg megmérettetésen kitűnő helyezéseket zsebel be. Odalépett hozzánk a szülei társaságában.
- Szevasz Ádi. Hogy telt a nyarad? - kérdi Maja
- Remekül, csak hamar elment.
- Zoli, ő itt Ádám, Ádám, ő itt Zoli.
- Örvendek. - mondta miközben kezet rázott velem
- Én szintén.
Kis beszélgetés után a lépcsőn lejőve hívták a tanárok a gólyáikat. A D osztály a földszinten, a tornacsarnokhoz közeli 13. termet kapta meg. Micsoda szerencsés szám mondthatom és lehet, ez volt az oka ami a következő négy évben meghatározta azt akivé váltam. Az osztályfőnököm egy kedves, megértő, bár elvárásokkal teli hölgy volt. Az első padtársam egy picit túlsúlyosnak mondható, s mai szemmel egy nem nagyon kívánatos személyiségnek címkézném. Különösebb problémám nem volt vele, csak így visszagondolva, ha én dönthettem volna el, ki mellé ülök, akkor Maja lett volna, vagy a másik alsóból jött srác.
Az első néhány hét a gólyaavatóra való felkészülésnek az időszaka volt, mikor a nyolcadikosok mindenféle hülyeséget kitaláltak, amit jelen esetben nekünk kellett végrehajtani. Ki kellett találnunk egy zászlót, csatakiáltást, egy megadott zenére egy koreografiát és egy pár csapatépítő feladat sem maradhatott el. Ne is beszéljek akkor a vödörben levő könyvekről és a zokniban hozott írószerekről. A táncot volt a legnehezebb teljesíteni, mivel még alig ismertük egymást, mindenkinek más-más stílus jött be. Ha jól emlékszem Shakira It's Time for Africa számára dobtak össze egy koreot az osztály táncoslábúi. A legtöbbet Bánföldi Ákos rakta le az asztalra, meghallgatta a zenét s egyből talált egy pár jó ötletet és lépést a tánchoz.
Eljött a nagy nap, egy diáktársamon kívül jó pontokat szereztünk a felszerelés kapcsán. Ami délután történt, az valami fenomenális volt. Az osztályom jól szerepelt mind csapatjátékokban, mind a táncban, bár a dobogósok a C-ek lettek, mi csak a 2-3. helyen végeztünk. Egy szabadnap és torta jutott az 1. helyezésért, míg nekünk csak egy torta, viszont a papírgyűjtésen a D-sek álltak a dobogó csúcsán.
A szabadnap helyszínét nem volt nehéz eldönteni, hol töltsük el. A tanév utolsó tanítási napján verőfényesen, százágra sütött a nap, a hőmérők mind 30 fokot mutattak. Erzsike néni szervezésével a Kunszentmiklósi Fürdőt vettük célba. Mindenki felpezsdült, vidám hangulattal használta ki a nyári hőség adta lehetőséget a vízben való lubickolásra. Sokan voltunk kik napoztak, bár egy kicsit többet a kelleténél, így a ballagási ceremóniát égett vállakkal álltuk végig. A piszkálós kedvükben levő srácok még ezt is kihasználták, hogy felhívják magukra a figyelmet. Nekem már nem fájt mikor hozzányúltak, legalább is, ők ezt látták, de még egy kicsit csípett. Így telt el az első év.
Hatodikban egy-két apróbb változás, mint például Adriánnal barátok lettünk, de nem sokáig, Ákos a kimagasló nyelvérzéke miatt a kezdő angol csoportból átkerült a haladóba. A büféből jövet megkérdeztem:
- Hallom, hogy haladós leszel. Melyik csoportba kerülsz?
- Kinél is vagy, Sződinél?
- Igen. - feleltem
- Nem tőletek esett ki Gábor?
- A Nemes? Nem.
- Akkor a másikba, mert csak helyet cseréltünk.
- Ok, hát sok sikert!
- Köszi. - ezzel együtt tovább is haladt, picit csalódott voltam, de miért? Kérdeztem magamban.
Volt néhány alkalom, mikor Ákos és a bandája piszkáltak engem és Maját, ki tudja mi okból. Érdekes módon mikor bármelyikőjük egyedül beszélgetett velem, semmi gúny nem hangzott el. Pár alkalommal volt szerencsém játszani velük testnevelés órákon, mikor Maja beteg volt. Azt hittem megtört a jég, és leszállnak rólunk, hogy is fogalmazzak, tévedtem. A következő órán mikor a tanár megengedte a játékot, a kis csipett-csapat mit csinált? Próbáltak kidobni egy párszor, először nem foglalkoztam velük, de mikor Ákos eltalált, bedühödtem. Egy labdával a kezemben jó erősen a hátára ütöttem, mire a válasza egy földrelökés volt. Meglepődött, hogy nem hagyom magam és láttam szemeiben az ijedtséget és a bizonytalanságot amíg egymásra néztünk. Öt másodperc múlva elszelelt. Akkorjában nem fogalmazódott meg bennem, de valamiért olyan ismerős nekem Ákos, és nem, nem azért mert két éve egy levegőt szívunk.
Hetedik osztályosként a március 15-i műsort a mi osztályunk adta elő. A felkészülések már január végén megkezdődtek. Néhány alkalommal odakint próbáltunk a februári hidegben, ez még semmi volt ahhoz képest, hogy Ákos és bandája szórakoztak velem. Pontosabban a gatyámat ráncigatták míg le nem sikerült húzni. (A 20 éves énem csak egy dolognak tudja venni, hogy mit is akart tőlem Ákos)
Áprilisban lefutottuk a nagy iskolakört ami időre ment, jej. Versengő szellemben voltam aznap, így jól állt a szénám. Mikor megfújta a sípot a tanárúr, a fénysebességnél is gyorsabban haladtam. Utolértem a gólyalábúakat ezután megláttam Ákost az élmezőnyben. Kis bosszúnak jól esett a sikere annak, hogy előbb érjek be mint ő. Sikerült is, utánam jött be negyedikként. Alig vártam hogy elmeséljem Majának. Átöltöztem, rohantam a terembe és a hírmesélés közepette lépett be Ákos és bandája.
- Csak azért előztél meg, mert kificamodott bokával futottam. - jegyzi meg fáradtan Ákos.
- Akkor miért álltál be? Miért nem kértél felmentést? - pimaszan válaszoltam neki
- Mert nem akartam kihagyni. - dobta vissza a labdát, mint sebzett állat az emberbe vetett bizalmat.
Abban a pillanatban még örültem, hogy sikerült leelőznöm az osztály egyik élsportolóját, évek múltán már másképp gondolom az akkor történteket.
Végül nyolcadikosok lettünk, pályaválasztás, a ballagás és az utolsó osztálykirándulás. Egyrészt örültem annak, jövőre már nem látom őket, másrészt egy-két embert hiányoltam volna. Voltunk egy pályaválasztási kiállításon, félévkor el kellett döntenünk, merre tovább. Először a Ráckevei Ady Endre Gimnáziumot, vagy ahogy mindenki hívja a RAdyG-ot jelöltem első helyen. Második helyre került a Baktay Ervin Gimnázium és harmadik pedig a Szakközép lett. Pár hét múlva megkaptuk a felvételi eredményeket és elkeseredtem mikor megkaptam a levelet, miszerint a RAdyG-ba nem vettek fel. Ezek után kételkedtem a Baktayba, így elkönyveltem magam logisztikai szakembernek. Hála az égnek, sikerült bekerülnöm Dunaharasztira ahol a történetem folytatódik...
Röviden, az utolsó osztálykirándulást Erzsike néni házában töltöttük, főztünk, a fiúk pedig fürödtek a kis kerti tóban. A ballagás kicsit megérintett, de nem potyogtak a könnyeim. Az évzáró után még várt rám egy feladat, az alapfokú nyelvvizsga letétele melyre júniusban folytattuk a felkészülést. A nyelvvizsgát sikeresen letettem.
Utolsó pillanat volt mikor beléptem az általános iskolám kapuján. Pár másik "volt" osztálytársammal mentünk lefénymásoltatni a bizonyítványokat. A tanárok már szeptemberre készülődtek és vidám mosollyal fogadtak bennünket. Sok szerencsét kívántak nekünk az elkövetkezendő időkre. Mikor kiléptem, azt hittem, soha többé nem látom egyikőjüket sem, de a Sors keresztezte utamat egy bizonyos személlyel.
Minden az alsó tagozaton töltött utolsó napomon kezdődött, mikor szembesültem azzal, hogy a nyár végére már egy régi arcot sem fogok az új osztályomban látni, leszámítva egy-kettőt. A nyár hamar elszállt és nem sok emlékem maradt meg. Izgatottan vártam vajon mit tartogat számomra az élet. Rengeteget izgultam, hogy ne a C osztályba kerüljek, mivel a pletykák híreiből kiindulva, az osztályfőnökük egy izomnövelővel felfújt 30 év körüli férfi, aki a fiatal lányok alsó felét nézegeti a tanári szobába menet. Erre nem voltam vevő. Szerencsére egy ismerősöm a titkárságon dolgozott és elintézte, hogy a D osztályba kerüljek és nem bántam meg. Vagy mégis?
Az első nap, ünneplőben rohangáló diákok, fegyelmet kívánó tanárok és az elődeink képeinek bámulása az aulában. Elárulom, én a harmadik eset voltam, de nem csak én tettem ugyanezt. Két perc múlva színre lépett a mai napig nevezett legjobb barátom, Maja. Odalépett és velem együtt nézegette az elballagott diákok fotóit.
- Szia. Melyik osztályba fogsz járni?
- Szia. Először is Maja vagyok. Másodszorra a D-be.
- Az jó. Ó, a nevem Zoltán, hívj csak Zolinak. - válaszoltam megszeppenve
Ezután belépett Maja egyik volt osztálytársa, a csillagos ötös tanuló, aki mindenből kiveszi a részét, remekül tanul és rengeteg megmérettetésen kitűnő helyezéseket zsebel be. Odalépett hozzánk a szülei társaságában.
- Szevasz Ádi. Hogy telt a nyarad? - kérdi Maja
- Remekül, csak hamar elment.
- Zoli, ő itt Ádám, Ádám, ő itt Zoli.
- Örvendek. - mondta miközben kezet rázott velem
- Én szintén.
Kis beszélgetés után a lépcsőn lejőve hívták a tanárok a gólyáikat. A D osztály a földszinten, a tornacsarnokhoz közeli 13. termet kapta meg. Micsoda szerencsés szám mondthatom és lehet, ez volt az oka ami a következő négy évben meghatározta azt akivé váltam. Az osztályfőnököm egy kedves, megértő, bár elvárásokkal teli hölgy volt. Az első padtársam egy picit túlsúlyosnak mondható, s mai szemmel egy nem nagyon kívánatos személyiségnek címkézném. Különösebb problémám nem volt vele, csak így visszagondolva, ha én dönthettem volna el, ki mellé ülök, akkor Maja lett volna, vagy a másik alsóból jött srác.
Az első néhány hét a gólyaavatóra való felkészülésnek az időszaka volt, mikor a nyolcadikosok mindenféle hülyeséget kitaláltak, amit jelen esetben nekünk kellett végrehajtani. Ki kellett találnunk egy zászlót, csatakiáltást, egy megadott zenére egy koreografiát és egy pár csapatépítő feladat sem maradhatott el. Ne is beszéljek akkor a vödörben levő könyvekről és a zokniban hozott írószerekről. A táncot volt a legnehezebb teljesíteni, mivel még alig ismertük egymást, mindenkinek más-más stílus jött be. Ha jól emlékszem Shakira It's Time for Africa számára dobtak össze egy koreot az osztály táncoslábúi. A legtöbbet Bánföldi Ákos rakta le az asztalra, meghallgatta a zenét s egyből talált egy pár jó ötletet és lépést a tánchoz.
Eljött a nagy nap, egy diáktársamon kívül jó pontokat szereztünk a felszerelés kapcsán. Ami délután történt, az valami fenomenális volt. Az osztályom jól szerepelt mind csapatjátékokban, mind a táncban, bár a dobogósok a C-ek lettek, mi csak a 2-3. helyen végeztünk. Egy szabadnap és torta jutott az 1. helyezésért, míg nekünk csak egy torta, viszont a papírgyűjtésen a D-sek álltak a dobogó csúcsán.
A szabadnap helyszínét nem volt nehéz eldönteni, hol töltsük el. A tanév utolsó tanítási napján verőfényesen, százágra sütött a nap, a hőmérők mind 30 fokot mutattak. Erzsike néni szervezésével a Kunszentmiklósi Fürdőt vettük célba. Mindenki felpezsdült, vidám hangulattal használta ki a nyári hőség adta lehetőséget a vízben való lubickolásra. Sokan voltunk kik napoztak, bár egy kicsit többet a kelleténél, így a ballagási ceremóniát égett vállakkal álltuk végig. A piszkálós kedvükben levő srácok még ezt is kihasználták, hogy felhívják magukra a figyelmet. Nekem már nem fájt mikor hozzányúltak, legalább is, ők ezt látták, de még egy kicsit csípett. Így telt el az első év.
Hatodikban egy-két apróbb változás, mint például Adriánnal barátok lettünk, de nem sokáig, Ákos a kimagasló nyelvérzéke miatt a kezdő angol csoportból átkerült a haladóba. A büféből jövet megkérdeztem:
- Hallom, hogy haladós leszel. Melyik csoportba kerülsz?
- Kinél is vagy, Sződinél?
- Igen. - feleltem
- Nem tőletek esett ki Gábor?
- A Nemes? Nem.
- Akkor a másikba, mert csak helyet cseréltünk.
- Ok, hát sok sikert!
- Köszi. - ezzel együtt tovább is haladt, picit csalódott voltam, de miért? Kérdeztem magamban.
Volt néhány alkalom, mikor Ákos és a bandája piszkáltak engem és Maját, ki tudja mi okból. Érdekes módon mikor bármelyikőjük egyedül beszélgetett velem, semmi gúny nem hangzott el. Pár alkalommal volt szerencsém játszani velük testnevelés órákon, mikor Maja beteg volt. Azt hittem megtört a jég, és leszállnak rólunk, hogy is fogalmazzak, tévedtem. A következő órán mikor a tanár megengedte a játékot, a kis csipett-csapat mit csinált? Próbáltak kidobni egy párszor, először nem foglalkoztam velük, de mikor Ákos eltalált, bedühödtem. Egy labdával a kezemben jó erősen a hátára ütöttem, mire a válasza egy földrelökés volt. Meglepődött, hogy nem hagyom magam és láttam szemeiben az ijedtséget és a bizonytalanságot amíg egymásra néztünk. Öt másodperc múlva elszelelt. Akkorjában nem fogalmazódott meg bennem, de valamiért olyan ismerős nekem Ákos, és nem, nem azért mert két éve egy levegőt szívunk.
Hetedik osztályosként a március 15-i műsort a mi osztályunk adta elő. A felkészülések már január végén megkezdődtek. Néhány alkalommal odakint próbáltunk a februári hidegben, ez még semmi volt ahhoz képest, hogy Ákos és bandája szórakoztak velem. Pontosabban a gatyámat ráncigatták míg le nem sikerült húzni. (A 20 éves énem csak egy dolognak tudja venni, hogy mit is akart tőlem Ákos)
Áprilisban lefutottuk a nagy iskolakört ami időre ment, jej. Versengő szellemben voltam aznap, így jól állt a szénám. Mikor megfújta a sípot a tanárúr, a fénysebességnél is gyorsabban haladtam. Utolértem a gólyalábúakat ezután megláttam Ákost az élmezőnyben. Kis bosszúnak jól esett a sikere annak, hogy előbb érjek be mint ő. Sikerült is, utánam jött be negyedikként. Alig vártam hogy elmeséljem Majának. Átöltöztem, rohantam a terembe és a hírmesélés közepette lépett be Ákos és bandája.
- Csak azért előztél meg, mert kificamodott bokával futottam. - jegyzi meg fáradtan Ákos.
- Akkor miért álltál be? Miért nem kértél felmentést? - pimaszan válaszoltam neki
- Mert nem akartam kihagyni. - dobta vissza a labdát, mint sebzett állat az emberbe vetett bizalmat.
Abban a pillanatban még örültem, hogy sikerült leelőznöm az osztály egyik élsportolóját, évek múltán már másképp gondolom az akkor történteket.
Végül nyolcadikosok lettünk, pályaválasztás, a ballagás és az utolsó osztálykirándulás. Egyrészt örültem annak, jövőre már nem látom őket, másrészt egy-két embert hiányoltam volna. Voltunk egy pályaválasztási kiállításon, félévkor el kellett döntenünk, merre tovább. Először a Ráckevei Ady Endre Gimnáziumot, vagy ahogy mindenki hívja a RAdyG-ot jelöltem első helyen. Második helyre került a Baktay Ervin Gimnázium és harmadik pedig a Szakközép lett. Pár hét múlva megkaptuk a felvételi eredményeket és elkeseredtem mikor megkaptam a levelet, miszerint a RAdyG-ba nem vettek fel. Ezek után kételkedtem a Baktayba, így elkönyveltem magam logisztikai szakembernek. Hála az égnek, sikerült bekerülnöm Dunaharasztira ahol a történetem folytatódik...
Röviden, az utolsó osztálykirándulást Erzsike néni házában töltöttük, főztünk, a fiúk pedig fürödtek a kis kerti tóban. A ballagás kicsit megérintett, de nem potyogtak a könnyeim. Az évzáró után még várt rám egy feladat, az alapfokú nyelvvizsga letétele melyre júniusban folytattuk a felkészülést. A nyelvvizsgát sikeresen letettem.
Utolsó pillanat volt mikor beléptem az általános iskolám kapuján. Pár másik "volt" osztálytársammal mentünk lefénymásoltatni a bizonyítványokat. A tanárok már szeptemberre készülődtek és vidám mosollyal fogadtak bennünket. Sok szerencsét kívántak nekünk az elkövetkezendő időkre. Mikor kiléptem, azt hittem, soha többé nem látom egyikőjüket sem, de a Sors keresztezte utamat egy bizonyos személlyel.
